2018. október 31., szerda

Történjen bármi, nekem mindig Te leszel a legnagyobb!

Régen próbáltam objektíven írni a futamokról és úgymond titokban tartani kinek drukkolok. Bár pár bejegyzésből azért ki lehetett következtetni., de most leírom, szinte az első pillanattól kezdve Vettelnek szurkolok. Hogy ez most miért érdekes?

Az idei bajnokság kapcsán több dolog is felmerült bennem. Kicsiként – mikor még nem néztem Forma 1-et, csak apa – szerettem berohanni a pezsgő locsolásra, valamint meghallgatni a német és az olasz himnuszt, melyek Schumachernek és a Ferrarinak szóltak. Nagyon élveztem! Aztán mikor már néztem a versenyeket és Vettelért szorítottam akkor nyilván örültem a győzelmeinek és a sorra jövő bajnoki címeinek. Nem értettem mit nem tudnak ezen az emberek szeretni, miért unnak futamokat nézni. És idén minden világos lett! Persze, volt küzdelem Hamilton és Vettel között, de azért elég egyoldalúvá váltak az esélyek. Ezzel együtt ment el a kedvem. Újra eljátszották az előző évet, izgalmasan indult az idény erre a nyári szünetet követve ellaposodott. Hamilton simán nyer, míg Vettellel történik valami – az már részlet kérdés, hogy a csapat, az ő vagy egy másik versenyző hibájából eredően.  Már úgy ültem le futamot nézni, hogy ha Sebastian megint kiesik, akkor én elkapcsolok. Unalmas volt és szinte vártam, hogy Hamilton bajnok legyen és legyünk túl rajta. Pedig mióta a Merci ennyire megy mondom, hogy „csak ne legyen meg Lewisnak hamarabb az 5. VB cím”. Ezzel együtt nagyon sajnáltam Vettelt. Megjegyezném mekkora butaság volt, amit a kommentátorok mondtak, hogy a német azért akar nyeri, hogy életben tartsa esélyeit. Persze, nyilván próbálkozik az ember ott, ahol tud, de ő is tudta idén ez már elment. Emellett egy versenyző mindig nyerni akar, a sereghajtók is – csak nekik éppen esélyük nincs rá, így adott esetben a reális cél a Top10-be kerülés lesz. Az meg természetes, hogy mikor szembesül vele, hogy ebben az évben már nem lesz bajnok az fáj. Nagyon. Még akkor is ha ekkora a pont különbség.
Érdekes érzés ez nekem is. Mikor Hamiltont mutatták, ahogy az utolsó kanyarban ráfordul a célegyenesre és bajnok lesz, az eszembe juttatta 2010 Abu Dhabit. Sosem felejtem el azt a futamot, öten indultak bajnoki esélyekkel, de végül Vettel lett a világbajnok. Nagyon izgultam, hogy meglegyen és szinte felfoghatatlan volt, mikor megtörtént. Utána héten végig vigyorogtam, mint a vadalma (bár ez most is így van, ha nagyon örülök valaminek). Erre a fajta szurkolásra lehet mondani, hogy nem is ismerem, közöm sincs hozzá stb. De mióta járok hazai sorozatok futamaira és részese is voltam, tudom mennyi munka van benne (bár sokszor szerencsés csillagzat is kell hozzá). Emellett megtapasztaltam testközelből milyen az, ha csak egy kicsin múlik a bajnoki cím megszerzése. Hogy az mennyire hihetetlenül pocsék és mennyire szeretnél segíteni, vigasztalni, de te sem találod a jó szót. Csak ott vagy és próbálsz a nehéz helyzetekben is támasz lenni, nem csak a jó pillanatokban együtt ünnepelni. Így kicsit ebből az irányból is átérzem és most nehezebb szurkolóként Vettel vereségét elfogadni. De az sosem változni, hogy őt támogatom. (Jövőre érdekes lesz egy – szerencsére – mondhatni ismerősnek és a 10 éve tartó nagy kedvencemnek úgy drukkolni, hogy egy csapatban lesznek. De azt hiszem ez legyen a legnagyobb bajom. Izgatottan várom!) 
Ui.: Nagyon durva, hogy Vettel kicsivel volt idősebb, mint most én mikor az első bajnoki címét szerezte és annyi volt, mint most én mikor szurkolni kezdtem neki. Ettől csak jobban becsülőm az eredményeit!

És még valami. Hamilton miért nem tud egész évben olyan szimpatikusan viselkedni, mint a bajnoki cím megszerzését követően?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése