2020. december 6., vasárnap

Hihetetlen csoda és balszerencse - avagy két futam Bahrainben

Kifejezetten tartalmasra sikeredett a két Bahrain-i futam. Az egyik nagyon ijesztő volt, de jó vége lett. Míg a másiknál biztosra vettük a sikert, de pech lett belőle. 

Múlt héten teljesen az események hatása alá kerültem, sokat gondolkodtam a történeteken.

A rajtnál arra koncentráltam, hogy a Ferrarik épségben jussanak túl az első kanyaron. Aztán látszott, hogy valaki lesodródott a pályáról és közben az autók többsége szikrázott. Ez a fajta szikrázás hihetetlen látványos, de mégis azért adott szituációban tud ijesztőnek tűnni. Tehát éppen Norris első szárnyának szikrázását néztem, amikor megláttam hátul a berobbanást és lángba borulást. Szőrnyű másodpercek voltak, főleg mikor kiderült, hogy Grosjean az. Természetesen bárkivel történt volna rémisztő lenne, de Romain-t nagyon kedvelem. Azzal egyetértek, hogy már csak a helyet foglalja a mezőnyben, de ettől függetlenül nekem Ő nagy kedvencem. Nyilvánvalóan nem mutattak képeket, de a Bianchi-val történtek után ezek különösen ideges pillanatok. Rögtön a feleségére és gyerekeire gondoltam, akik otthon nézik apát és meg kell nekik magyarázni mi történt, közben ők sem tudnak biztosat. Nekünk is örökké valóságnak tűnt mire megtudtuk jól van és ÉL! 

Többször visszajátszották a balesetet. Felfoghatatlan az egész. Ketté törik az autó, az első fele a szalagkorlátban és lángol. Közben Grosjean mászik a lángok közül. Aztán kiderül valóban égési sérülésen és egy bokaficamon kívül semmi baja nem történt. Elképesztő, hogy a mit bírt ki a versenyoveráll, a sisak, az, hogy zárt annyira a sisak, hogy semmi gázt, forró törmeléket nem lélegzett be, hogy magánál tudott maradni akkor is. A halo meg tényleg bebizonyította milyen jó, hogy van. Anno én sem örültem neki – habár ebben nem az én szavam kell fontos legyen -, de sok idő eltelt és igazából az autók látványába sem nagyon szólt bele és nem is szabad ez esztétikai kérdés legyen. Életet mentett, hogy volt, van!

Aztán ott van a pályabíró/marshall, aki a pálya túl oldaláról ment tüzet oltani, a rajta levő sisak nem védi az arcát és mégis ilyen közel ment gondolkodás nélkül a lángokhoz. Ezenkívül az orvosi autó is még a mezőny mögött volt, köszönhetően, hogy az első körben voltunk. Nem semmi lehetett arra a látványra érkezniük oda, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy segítsenek. Persze, ez a feladatuk, munkájuk, ahogyan a pályabíróknak is, de azért ez egy rendkívül szokatlan és nem mindennapi helyzet volt. Emelem kalapom! Hétköznapi hősök!

Végül, nem utolsó sorban Grosjean lélekjelenléte egyszerűen elképesztő. Majdnem 60 G-t kibírt, majd ezek utána hihetetlen bátorsággal és elszántsággal kimászott a lángoló autóból. 28, azaz huszonnyolc másodpercet töltött az égő autóban. Szó szerint csoda történt! Holnapig tudnám magasztalni, tényleg mint egy szuperhős vagy egy kaszkadőr.

Olyan jó volt látni a bejelentkezését, a mosolygós képet a kórházból. Aztán felesége, Marion megérkezett hozzá, aki vitt a gyerekek által sütött sütikéből. Kedvencem ez a kép, annyira minden benne van!

Volt, aki azt mondta szerinte nem kellett volna ennyiszer visszajátszani az ütközés jeleneteit. Szerintem így, hogy szinte semmi baja nem történt nincs ezzel baj. Ha mondjuk jól látható sérülése, baja esett volna akkor én is úgy gondolnám ízléstelen, de így… Grosjean is megosztotta később a videót.

Sajnálom, hogy Abu Dhabiban sem tud majd rajthoz állni és így fejezi be Forma 1-es pályafutását, de a lényeg, hogy jól van!

Ma is Bahrain-ben volt futam, csak más vonalvezetésen, ami szerintem egyszer érdekes volt. Azért ne legyen rendszer, de nem volt rossz!

Grosjean helyett Pietro Fittipaldi ült be a Haas-ba. Hamilton koronavírus tesztje pozitív lett hétfőn, helyére Russell ült, míg George-t a Williamsben az F2-ös Jack Aitken helyettesítette, akinek nagyon örültem, hogy lehetőséget kapott. 

Russell kiválóan kezdett a Mercedesben, két szabadedzést is megnyert és az időmérőn második lett. A start után rögtön az élre állt. A vicces az, hogy én ezt nem is láttam, mivel megszoktam a Hamilton, Bottas első sort, ahol nem történik semmi és automatikusan hátra figyeltem. Most is, megszokásból. Örültem, hogy Russell-nek végre lesz lehetősége tényleg bebizonyítani tehetségét és kapott hozzá egy versenyképes autót is, amivel elvileg “bárki nyerni tudna”. Habár Bottasnak ez nem nagyon megy. Bottas ma is bebizonyította milyen nyámnyila. Emberileg nincs vele bajom, de egy átlagos, közepes szintű versenyző. Míg Russell nem, ő a megfelelő autóval világbajnok is lehetne. 

Nagyon reméltem, hogy a brit ma nemhogy pontot szerez, de nyerni is fog. Sokáig így is látszott. Aztán a Safety Car alatt mindkét Merci kiment kerékcserére, ami tényleg csere lett. A két pilóta abroncsait keverték össze. Így Russell-nek duplán kellett kijönnie, de így visszaküzdötte magát az élmezőnybe és úgy nézett ki meg lehet a győzelem. Aztán kiderült, hogy lassú defektje van és újra ki kell mennie, így a mezőny végén találta magát. Bár így is feljött a kilencedik helyre, Bottas mögé. 

Azt azért nem értem a Mercedesnek mi a francért kellett kapkodnia és ezzel így elcseszni. És mikor visszahívták korrigálni a hibát, akkor miért nem lehetett egy teljesen másik szettet feltenni neki. Nem csoda, hogy csórikám a levezető körben elsírta magát. Úgy sajnálom! Ilyenkor az ember úgy odamenne és megölelgetné, hogy semmi baj. 
Azért felmerül a kérdés, ha Hamilton ült volna ma benne, akkor is meg merték volna maguknak engedni ezt a hihetetlen amatőr hibát. Nem gondolnám, hogy direkt volt, de ez olyan tipikus Ferrari-féle szerencsétlenkedés volt, csak a Mercinél az ember nem ezt várja…

Nem szeretem Hamilton-t, ez nem titok, de nem kívánnék neki rosszat! De olyan jó lenne Russell-t még egyszer versenyképes autóban látni. Megérdemelné, hogy jövő héten is ő ülhessen a Merciben. Persze, Hamilton-nak jobbulást!

Ui.: Gratulálok Pereznek a győzelemhez és Oconnak, Strollnak a dobogóhoz. Örülök, hogy végre Estebannak is megadatott a lehetőség, hogy pódiumra álljon!

2020. november 15., vasárnap

A 14 éves énem elbőgte magát

Tegnap volt 10 éve, hogy Vettel először lett világbajnok. Az egy nagyon feszült nap volt, de sikerült, megcsinálta és életében először Forma 1-es világbajnokká vált. Akkor nem tudtam sírni azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, de még most is érzem azt, amit akkor.

Most a Török Nagydíj hétvégéjén (nagyon szeretem ezt a pályát még régről), úgy tűnt lehet esélye lesz Vettel-nek és a Ferrarinak. Jót tett, hogy Binotto nem volt a helyszínen. Az elmúlt évek nagyon nem voltak Vettel-hez méltóak. Az autó mint már írtam egy f*stalicska, a csapatfőnök csak van, de minek, a versenyzők meg frusztráltak. Leclerc-nek azért néha sikerül ebből kitörni, de Vettel-nek mostanában ez nem nagyon ment. Dobogón utoljára tavaly Mexikóban állt, második lett. Jól indult a Ferrari hétvégéje, aztán a tegnapi időmérő úgy sikerült, ahogy az már megszokhattunk, rosszul, Q2-ben kiestek. De ma Vettel rajt után feljött a harmadik helyre. Ki is egyeztem volna az állással, intsük le most – gondoltam. Később azért lecsúszott az ötödik helyre, ekkor kezdtem egyre feszültebb lenni. Mert nem akartam, hogy lemaradjon a dobogóról, már annyira kijárna neki. Az utolsó körökig hittem benne és reméltem, hogy történik valami csoda (vagy bejön a “woodoo-zásom”) és valahogyan előrébb tud lépni a negyedik helyről. Persze elég rossz helyzet volt, hogy Leclerc ment előtte, aki szintén a kedvencem. De most választani kellett és valószínűleg a múltra való tekintettel a szívem Vettel felé húzott. Ezalatt Hamilton-t már leintették elsőként, ezzel megszerezte hetedik vb címét (megmondom őszintén, én már annyira kiábrándultam a Forma 1-ből mostanában, hogy ugyan nézem a versenyeket, követem a híreket, de én már nem tudtam hányadik jön – nem mindegy, úgy is Lewis nyer), de el kell ismerni ma tényleg jól ment. Közben már úgy szorítottam a kezemet, hogy a vér is kiment belőle és egyszer csak azt látom, hogy Perez és Leclerc valamit szerencsétlenkedik és végül Vettel halad át harmadikként a célvonalon. (Jobb lett volna akkor már egy Hami, Charlo, Seb sorrend, de nem vagyok telhetetlen.)  Hát én jobban bőgtem, mint Hamilton. Előtört a 14 éves énem, aki most a 24 évessel együtt végtelenül boldog volt! És még most is az vagyok. Régóta vártam erre a sikerre és szépen lassan elszoktam az igazi szurkolástól, sajnos…

Vettel annyira megérdemelte ezt a dobogót, annyi vergődés után. Sokan cikizik, hogy már nem olyan, mint régen, de ma megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Lehet ő is látja a fényt az alagút végén azzal, hogy jövőre elhagyja a csapatot és az Aston Martin-nal folytatja tovább. Nem tudom. De rég láttam ennyire összeszedetnek és pontosnak. Bebizonyította, hogy nem hiába hiszek benne ennyire, hogy az a Vettel még ott van, akinek én 12 éve szurkolni kezdtem. Remélem az, hogy most visszatért önmagához így is marad és jövőre versenyképes autója is lesz hozzá és akkor jaj neked Hamilton. 😀 Egyébként az is annyira emberi, ahogy Vettel elsőként ment oda Lewis-hoz gratulálni!

Hihetetlenül örülök Neki! Gratulálok Sebastian Vettel! 

#alwaysbelieveinSeb

2020. szeptember 6., vasárnap

Számomra ez az igazi Forma 1!

Végre egy izgalmas futam! És ehhez az kellett, hogy a Mercedes úgymond kiessen a játékból. Egyből nem érezte azt az ember, hogy inkább aludna egyet és majd felébredne a befutóra (vagy inkább arra se, hiszen ott sem történik sem új). Mikor a Ferrarik szépen egymás után kiestek, azt gondoltam " komolyan miért nézem még mindig ezt?". Úgy látszott minden a szokásos forgatókönyv szerint fog zajlani, Vettel és Leclerc vagy kiesik vagy egyáltalán nem versenyképes abban a f*stalicskában. Én ilyenkor szomorkodok, dühöngök, csalódott vagyok, de nem meglepett. Aztán nyer a Mercedes Hamilton-nal, Bottas-szal és Verstappen-nel a nyomában. Ami már a könyökünkön jön ki, komolyan mondom az utóbbi időben már Max-nek szurkoltam. Aki régebb óta követ tudja, hogy mennyire nem vagyok oda érte, bár el kell ismerni mostanra felnőtt a feladathoz és nem igazán tudom megszólni és már nem is nagyon akarom. Szóval a Ferrari ma megint nyomott egy dupla DNF-et, én fel is álltam "köszönöm, akkor mára ezt fejezzük be!". Aztán meghallottam, Hamilton lehet büntetést kap. Megcsillant a remény, bár az FIA-t ismerve úgy gondoltam, őt nem fogják büntetni. De mégis. Így visszaültem a tv elé némi bizakodással. Amit ez után láthattunk az az elmúlt hónapok, sőt évek legjobb futama volt. Végre azt a Forma 1-et néztem, amit szeretek és amit annyira hiányoltam! Fantasztikus volt! A fiatalok versenye, izgalom, akció, feszültség. Igazából bármelyikük nyert volna, jó lett volna. De tény és való, hogy én Gasly-nak szurkoltam. Már nem is emlékeztem erre a fajta ideges izgatottságra. Hogy görcsbe van a kezem, gyorsabban ver a szívem és alig merek odanézni. De Pierre megcsinálta! Behúzta első Forma 1-es győzelmét! Csak a király kategóriás éveiben annyi mindenen ment már keresztül... nagyon megérdemelte, hogy neki lengessék elsőként a kockás zászlót. Jó volt látni mennyire őszintén tud örülni győzelmének és azt is, ahogy a mezőny odamegy hozzá gratulálni. 

Amellett nem tudok elmenni, szerencsétlen Sainz mekkora bakot lőtt azzal, hogy aláírt jövőre a Ferrarihoz. Mindenhol mindenki azt mondja, hogy ki az, aki nemet mondana az olasz csapatnak. Hát én értem, hogy a múlt meg minden, meg nyilván pilótaként egy álom náluk versenyezni, de ez a mérvű versenyképtelenség szerintem már elgondolkodtató kéne legyen. Persze, tavaly még nem voltak ennyire bénák, de akkor se voltak a toppon. Szerintem a lelke mélyén ő is nagyon bánja a döntést. Vettel és Leclerc a Q3-ig nem jut el, Sainz viszont harmadik az időmérőn, majd a Ferrari nullázik, miközben Carlos majdnem nyer. Nem hiszem, hogy bárki arra vágyna, hogy ugyan egy Ferrariban ülve, de a sor végén kullogjon, miközben egy másik csapattal a dobogóra is állhat. 


Visszatérve a mai futamra, nagyon remélem, hogy sok ilyen futamot látunk még idén és a jövőben! Adjuk oda Hamilton-nak a bajnoki címet most és szóljunk neki, hogy nem is kell eljöjjön a több futamra (Bottas-nak sem kell). Mi meg élvezzük a versenyeket, ahol igazi harc folyik! Oké?

2020. augusztus 14., péntek

Nightmare vs Dream // Rémálom kontra álom

Juan Manuel Correa's name was known to the world by his shocking F2 accident.

JM was born on 9th of August 1999 in Quito, Ecuador. He lives in the US with his family and now he spends his recovery there. He almost lost his leg after the accident, but he said no to amputation. He revaluated the life but his goals hasn’t changed – he wants to be a professional driver, preferably in Formula 1. This may sound daring, but he handles the situation with incredible optimism. With this determination, his goal is not impossible. Everyone can take an example from him! His attitude inspired me to make this interview with him and get to know more about the real Juan Manuel.

Let's start from the beginning. 

You were born in Ecuador and now you live in the USA. When and why your family moved? How often do you visit your native country?
We moved to Miami in 2010 because of my father's work. We visit Ecuador quite often, around 4 or 5 times a year and usually spend our summer and christmas over there.

You race under American licence. Why did you choose this?
I race under an american license because first of all, I am half american. My dad was born in the USA. Second, it's because my career took off here in the USA, so I raced in Europe as an American from the beginning.

When you raced in Europe where did you live?
I have lived in Italy, Switzerland, France and Spain throughout the past six years.

Which language do you speak at home with your family? By the way, how many languages do you speak?
At home I speak spanish. I am fluent in spanish, english and italian.

How did you start racing?
My father was very much into motocross and rallying. I began racing motocross when I was 5 years old and eventually I moved into go karting.

You won the Junior World Champion title at Rotax Grand Finals in 2013. How do you remember?
Yes, it was one of the happiest days of my life. I was not expecting to win that race, but I did it and it was a very important step in my career.

What do You feel/think when you stand up on the grid and then you start?
There is always pressure and nerves. But mainly concentration and adrenaline, it is an addictive feeling.

Which race are you most proud of?
Baku and Paul Ricard in the F2 2019 championship.
(He finished second on sprint race at both circuit.)

Last year you drove Alfa Romeo's Formula 1 car. How did you feel?
It was one of the most joyful experiences of my life. I loved every second of it.

Who is your idol?
I don't have one.

What is your goal in the autosport? Is it changed a bit after the accident?
It hasn't changed. I still dream with F1 but also strive to be professional in other categories.

Now I would like to ask about the accident. 

How do you feel yourself when you think back?
At this point, thinking about it doesn't necessarily make me feel anything because I think about it every day so it is normal. It has just become a fact of my life, kind of like your name. You think about it everyday but it is just there. 

How did your parents and siblings manage it?
They managed it as best as they could, but it was hard for them to almost loose me, and to see me suffer as much as I did.

You were in induced coma for two weeks. How was that? Can you tell me something about that?
The whole coma is not very clear in my head, and I wasn't put into it consciously. My lungs failed so it was the only way to save my life. I just remember having a lot of vivid nightmares while I was in the coma.

Where do you get force from and how can you stay positive in this time?
My strength comes from my motivation and my motivation comes from the goals and challenges I have for myself. Being so competitive helps.

How can you manage the worse moments? 
I cry, I get angry, sad, whatever, and then I work harder. I guess it is the way I am.

How do you feel, this accident has changed you?
It has shown me a dark side of life that many people never get to experience. This has made me understand life, purpose and attitude better. I have grown a lot from this.

Do you believe in destiny? 
Yes, very much so.

I have some happier questions by the end.

What is the funniest thing you’ve ever done?
Saying I was going to pee on my seat during the race in Paul Ricard. (I didn't)

Which superpower would you own?
Teletransportation, I hate the process of traveling.

Do you have tattoo?
Yes, a few but they're well hidden.

You have two little dogs. We could see one of them supported you while you were virtual racing. Can you tell something about them?
Yes! The grey one is six years old and he is a male. The white one is new this year and she is a one year old female.

How and where do you imagine your life 10 years later?
Not sure where I will be living, but I am pretty sure I will be a professional driver. Maybe married or with a girlfriend, who knows haha. But I always look forward to the future.

Do you have a motto?
Stay humble, work harder than your competitors, and ever since the accident I also say you should enjoy what you can because life is short.

Which three words would You use to describe yourself?
Funny, motivated, generous.

Thank You so much for the interview. I cross my fingers to see You soon on the circuit.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Juan Manuel Correa
nevét egy világ ismerte meg, megrázó F2-es balesete által.

JM 1999. augusztus 9-én született Quito-ban, Ecuadorban. Jelenleg Amerikában gyógyul családja körében. A baleset következtében majdnem elvesztette a lábát, de ő nemet mondott az amputálásra. Ugyan átértékelte az életét, de a céljai nem változtak – profi versenyző szeretne lenne, lehetőleg a Forma 1-ben. Ez merészen hangozhat, de hihetetlen optimizmussal kezeli a helyzetet. Ezzel az elszántsággal nem lehetetlen a cél. Mindenki példát vehet róla! Ez a hozzáállása inspirált, hogy elkészítsem vele ezt az interjút és kicsit megismerjem az igazi Juan Manuelt. 

Kezdjük a legelején.

Ecuadorban születtél, de Amerikában élsz. Mikor és miért költöztettek el? Gyakran haza látogattok?
2010-ben költöztünk Miami-ba, apukám munkája miatt. Elég gyakran megyünk haza Ecuadorba. Évente körülbelül négyszer-ötször, általában a nyarat és a karácsonyt ott töltjük.

Amerikai licenccel versenyzel. Miért ezt választottad?
Először is, mert félig amerikai vagyok. Apukám az USA-ban született. Másodszor, mert itt indult el a karrierem, így az elejétől kezdve amerikaiként versenyzek.

Mikor Európában versenyzel olyankor hol laksz?
Az elmúlt hat évben éltem Olaszországban, Svájcban, Franciaországban és Spanyolországban is.

Otthon a családoddal milyen nyelven beszélsz? Apropó, hány nyelven beszélsz?
Spanyolul beszélünk otthon. Folyékonyan beszélek spanyolul, angolul és olaszul.

Hogyan kezdtél versenyezni?
Apukám motokrosszozott és ralizott. Így én is motokrosszal kezdtem öt éves koromban. Aztán végül a gokartozásnál kötöttem ki. 

2013-ban Junior világbajnok lettél a Rotax Grand Finals-en. Hogyan emlékszel vissza?
Életem egyik legboldogabb napja volt. Nem számítottam rá, de megnyertem. Ez egy fontos lépés volt a karrieremben.

Mit érzel/gondolsz, amikor felállsz a rajtrácsra, majd mikor elrajtolsz?
Mindig ott a nyomás és az idegesség, de alapvetően koncentrálok és elönt az adrenalin. Ez az érzés függőséget okoz.

Melyik versenyedre vagy a legbüszkébb?
A tavalyi Baku-i és Paul Ricard-i F2-es futamokra.
(Mindkét helyszínen második lett a vasárnapi sprintversenyen.)

Tavaly vezetted az Alfa Romeo Forma 1-es autóját. Milyen volt?
Életem egyik legörömtelibb napja volt. Imádtam minden percét.

Van példaképed?
Nincsen.

Mi a célod az autósportban? Ez a cél változott a baleset után?
Nem, nem változott. Még mindig a Forma 1-ről álmodom, de arra törekszem, hogy más kategóriákban is profi legyek.

Térjünk kicsit rá a balesetre.

Hogy érzed magad, mikor visszagondolsz rá?
Most azon a ponton vagyok, hogy ha visszagondolok nem vált ki különösebben extra érzést, mivel minden nap gondolok erre, de ez teljesen normális. Ez a dolog az életem részévé vált, csak úgy, mint a nevem. Minden nap ott van a gondolataidban.

Hogyan kezelték a szüleid és a testvéreid ezt a helyzetet?
A lehető legjobban. De nehéz volt nekik, hiszen majdnem elvesztettek és látták, ahogyan szenvedek.

Mesterséges kómában voltál két hétig. Tudnál erről egy kicsit mesélni?
Az egész nem teljesen világos és nem tudatosan kerültem ebbe az állapotba. A tüdőm nem működött megfelelően, így ez volt az egyetlen módja, hogy életben tartsanak. Csak arra emlékszem, hogy élénk rémálmaim voltak a kóma alatt.

Miből szerzel erőt? Hogyan tudsz pozitív maradni?
Az erősségem a motivációmból ered, a motivációm pedig a céljaimból és azokból a kihívásokból, amiket magamnak állítok fel. Segít a versenyszellem.

Hogyan kezeled a rosszabb pillanatokat?
Sírok, dühös vagyok, szomorú, bármi, de aztán még keményebben dolgozom.  Azt hiszem én így vagyok én.

Hogy érzed, a baleset megváltoztatott téged?
Megmutatta nekem az élet sötét oldalát, amit a legtöbb ember soha nem fog átélni. Így jobban állok az élet lényegéhez és céljához. Sokat tanultam ebből.

Hiszel a sorsban?
Igen, nagyon.

Akkor itt, a vége felé következzen néhány vidámabb kérdés.

Mi volt a legviccesebb dolog, amit valaha tettél?
Hogy azt mondtam be fogok pisilni az ülésembe a verseny alatt Paul Ricard-on. (De nem tettem!)

Ha lehetne, milyen szupererőd lenne?
Teleportálás, utálom az utazással járó procedúrát.

Van tetoválásod?
Van néhány, de jól el vannak rejtve.

Van két kutyusod. Láthattuk az egyik, hogy szurkolt neked a virtuális versenyed közben. Mesélnél róluk?Igen! A szürke hat éves és fiú. A fehér idén lett a családunk része, ő egy éves és lány.

Hogyan képzeled el az életedet 10 év múlva?
Még nem tudom hol fogok lakni, de abban biztos vagyok, hogy profi versenyző leszek. Talán házas leszek vagy lesz egy barátnőm, ki tudja, haha. De mindig kíváncsian várom mit hoz a jövő.

Van mottód?
Maradj alázatos és dolgozz keményebben, mint a versenytársaid. A baleset óta azt is mondom, hogy élvezni kell, amit csak tudsz, mert az élet nagyon rövid.

Melyik három szóval jellemeznéd magadat?
Vicces, motivált és nagylelkű.

Nagyon köszönöm a beszélgetést! Nagyon szurkolok, hogy hamarosan viszont lássunk futamokon!

2020. július 17., péntek

Már 5 éve... #JB17

Ma 5 éve, hogy Jules Bianchi elhunyt. Mai napig felfoghatatlan, hogy elment!
Emlékszem a 2011-es Masters Kart-on szerettem meg igazán. Az eseményt eredetileg Jean-Eric Vergne miatt néztem, de ott figyeltem fel Bianchi-ra és Leclerc-re is. Jules nevét előtte is ismertem, de akkor még csak néhány éve követtem az autósportot.

Bianchi 2012-ben a WSR 3.5 kategóriában állt rajthoz, de a Forma 1-es Force India teszt és tartalék pilótája volt. Több szabadedzésen is vezethette a csapat autóját. A Magyar Nagydíj pénteki napján sikerült vele találkoznom a szálloda előtt. Sose felejtem azt a pár percet! Emlékszem több autó érkezett, egyszerre jöttek vissza a hotelbe a versenyzők. Én csak őt kerestem, amint megláttam kiszállni, rögtön odafutottam hozzá. Még arra is emlékszem, hogy saruban voltam és a hotel előtti kövön csak úgy csattogott és rettegtem, hogy ott fogok eltanyázni, de szerencsére nem égettem le magamat. Köszöntem neki, majd kértem, hogy csináljunk egy közös képet. Beleegyezett, láttam a meglepettséget az arcát. Utána, az akkori 1 éves francia tudásommal "Merci beaucoup!"-val köszöntem meg. Ekkorra már viszonylag sokan álltak körülöttünk. Ez így működik. Ilyenkor, ha egy civilhez kellő lelkesedéssel odafutnál rajongva, akkor nagy eséllyel utána majd ki kellene vergődnöd a tömegből. Visszatérve, annyira boldog voltam, hogy autogramot majdnem elfelejtettem kérni. Ő már fordult el, hogy a többieknek is legyen lehetősége. Ekkor én félve szóltam neki valami olyasmit, hogy "ohh, bocsi ezt elfelejtettem". Erre ő szó nélkül visszafordult hozzám és mosolyogva aláírta a könyvecskémet. Utána már nem nyaggattam. (Érdekesség, hogy ha jól megnézzük a majdnem 8 éves közös képünket, akkor a háttérben felfedezhető Paul di Resta, aki akkor a Force India versenyzője volt és engem ő a legkevésbé sem érdekelt akkor, hihi.)
Nagyon reméltem, hogy a WSR 3.5-ben ő lesz a 2012-es bajnok, nagyon jó esélyekkel is indult. Aztán az utolsó versenyen a fő riválisa úgy döntött inkább kiüti Bianchi-t, hogy tutira ő legyen a bajnok. Jules kiesett, a másik (akit most nem akarok megnevezni, nem erről szól a dolog, aki tudja, az úgy is tudja) visszaesett, pontszerző sem lett, de ezzel bezsebelte a címet. A bírák sem büntették, szóval jól kiügyeskedte a rivális. Hihetetlenül dühös voltam, nagyon igazságtalannak tartottam. Persze ez benne van a pakliban, de akkor is szemétség volt. 4 ponton múlt.

De úgy voltam vele, majd a Force India - remélhetőleg - leszerződteti a következő szezonra. Na, ez sem így történt, helyette egy fizetőset választottak. Aztán pár héttel később a Marussia bejelentette, Bianchi-t, mint az egyik pilótáját. Onnan pár év után átülhetett volna a Ferrariba. Izgatottan vártam, hogy a Forma 1-ben láthassam. 2014-ben Monacóban pontszerző lett, ez felért akkor egy győzelemmel.
Szeptemberben elkísérte, az akkor WSR 2.0-ás Leclerc-t a hungaroringi versenyhétvégére. A két család kimondottan közel áll egymáshoz. Jó érzés volt újra látni és látni mennyire ember maradt.
Aztán októberben, a Japán Nagydíjon megtörtént a tragédia. Már akkor biztos volt, nagy a baj. Emlékszem még másnapra kellett törit tanulnom, olvastam a könyvet, de semmit sem fogtam fel belőle. Csak Bianchi-ra tudtam gondolni. Sajnos utána sem érkeztek állapotáról biztató hírek. A szurkolók kitalálták, hogy öltözzünk pirosba érte, #DressForJules, így fejezzük ki, mennyire mellette vagyunk és drukkolunk neki. Pirosba mentem a szalagavató táncpróbára.
Bianchi 2015. július 17-éig kómában volt. Szőrnyű volt erre a hírre ébredni reggel, hogy már nem tudott tovább harcolni az életéért. Kicsit én is összetörtem és miközben felidézem ezeket az emlékeket nehéz nem elpityeregni magamat. Nagy tehetséget és hihetetlenül szimpatikus és szerényt embert vesztett vele az emberiség. Különös, mikor Monacóban és Nizzában jártam - a tragédia előtt néhány évvel -, ahol Ő felnőtt és élt azt hittem ott vagy az ottani emberekkel nem történhet ilyen (ez pozitívan értem). Nyilván ez butaság, de akkor ez a kontrasztos dolog még jobban megviselt. Előtte állt az élet...

Az viszont biztos, hogy sohasem felejtünk el Jules! Különleges helyed van az emberek és az én szívemben! ❤

2020. május 15., péntek

Találkoztam Sebastian Vettel-lel!

No nem most, még tavaly nyáron. De ne szaladjunk ennyire előre!

(A Bejegyzés tartalmaz néhány olyan történetet, információt, melyek korábban már elhangzottak.)

2008/2009 környékén kezdtem el nézni a Forma 1-et. Ugyan már ezelőtt is gyakran megnéztem a végét, mikor Schumacher a német, olasz himnuszt követően belekezdett a pezsgőzésbe. Az nagyon tetszett! De először szurkolni Kimi Raikkönen-nek kezdtem. Tetszett a stílusa, meg emlékszem mondtam milyen szép a szeme… 😀 Aztán bejelentette, hogy inkább ralizni fog, Vettel meg már amúgy is szimpatikus volt, így aztán ő vált az első számú kedvenccé. 2009-ben csináltunk családi-baráti totót a szezonra és kezdőként meg is nyertem.

Így pláne lelkesen vártam a 2010-es idényt. Fantasztikus év volt! És a szezonzáró, ahol, ha jól emlékszem öten is esélyesek voltak a világbajnoki címre, de végül Vettel lett a bajnok. Sosem fogom elfelejteni, annyira boldog voltam, sírni is csak azért nem tudtam, mert annyira felfoghatatlan volt. Másnap az összes létező újságot megvettük, még a külföldi lapokat is beszereztük, melyeket azóta is nagy becsben őrzök. A futamot követően hetekig csak erről beszéltem és majd kiestem a fejemen az örömtől. (És azt a dalt hallgattam folyamatosan, amire a Red Bull bulizott a győzelem után – Yolanda Be Cool-We No Speak Americano.) 

Majd jött a téli szünet. Úgy éreztem sose fog elkezdődni a 2011-es szezon. Többször visszanéztem az Abu Dhabi Nagydíjat, de még mindig messze volt az ausztrál futam. Így kínomban olyan 70 nappal a szezon előtt elkezdtem videónaplót csinálni, ahol az adott napi Forma 1-es híreket foglaltam össze. Végül csak elérkezett az első futam.
Ebben az évben is Vettel lett a világbajnok, bár ekkor könnyebb dolga volt. De én ugyanúgy örültem kedvencem sikerének.

Ezekben az években minden interjút elolvastam Vettel-lel, évekig visszamenően, mindent tudok róla, amit csak kell. Lehet, sőt szinte biztos, hogy kicsikét fanatikus voltam, de az is biztos, hogy én, ha szurkolok valakinek akkor szeretem azt az embert “ismerni”. Értem úgy, hogy az egy dolog, hogy tetszik a vezetési stílusa, de a kedvenceinkkel szimpatizálunk is. Így nyilván kíváncsi voltam a gyerekkorára, korábbi versenyeire stb. Hogy legyen egy példa is: egy korai interjújában olvastam, hogy nem szereti becenévként a Sebi-t. Ehhez képest, akkoriban, főleg miután már bajnok lett minden második divatdrukker kiírta “milyen tehetséges Sebi!”. Természetesen az ilyen posztokat író emberek a legnagyobb rajongói voltak, pedig nem is. Persze lehet úgy drukkolni valakinek, hogy nem tudod az anyakönyvi kivonatának a számát, de akkor nem játszom az agyamat, hogy mennyi mindent tudok róla. Szimplán csak a versenyzőnek szurkolsz és nem magának az embernek.

2012-ben Alonso-val vívott csatát a vb címért. Eléggé fej-fej mellett haladtak. Az utolsó futamon, a Brazil Nagydíjon emlékszem Vettel megpördült a futam elején. Nagyon visszaesett, én meg teljesen összetörtem. (Akkoriban semmilyen szempontból nem szerettem Alonso-t, aztán később mikor a McLaren-hez került nagyon szimpatikussá vált. Az, hogy jó versenyző, nem kérdés.) Vettel a hatodik helyen végzett, Alonso a második lett, de a német így is három pont előnnyel nyerte a bajnokságot. Kemény verseny volt, de így még értékesebb a győzelem.

Emlékszem mennyi nemzetközi rajongói projektben vettem rész. Írtam könyvbe neki üzenetet, készítettünk montázst Seb-nek. Akkoriban kezdődött a közösségi médiás őrület, így ekkor még igazi ajándékokat készítettünk, nem csak kiraktunk egy képet az Instára valami menő hashtag-gel. Izgalmas volt, alig vártuk a képeket a pillanatról, mikor megkapja az ajándékot.

Emellett az összes szabad témájú iskolai feladatomat róla készítettem. Például van egy nagyon profi prezentációm Vettel karrierjéről. Meg mindent gyűjtöttem, ami Vettel-es volt vagy Red Bull-os.

Valamint akárhányszor Salzburg-ban járunk, mindig bemegyünk a Red Bull Hangar-7-be.
2013-ban Vettel a bajnokságot gond nélkül nyerte és négyszeres világbajnok lett. Nagyon boldog voltam a sorozatos sikereitől.  Reméltem sose lesz vége, de aztán kezdődött a Mercedes sikerszériája. Vettel-nek sajnos nem jöttek össze a dolgok. A Ferrariról meg egyre jobban bebizonyosodott milyen fostalicska, nem csoda , hogy a versenyzőik egyre frusztráltabbak. Amit a tavalyi évben produkált a csapat egyszerűen kritikán aluli. Szörnyű volt nézni a két kedvencem Vettel és Leclerc (róla majd később lesz bejegyzés) szenvedéseit. Ők képesek lennének rá, de a csapat nem. Nem akarok belemenni, mert csak felidegesítem magam, aki látta úgyis tudja, aki meg nem, örüljön neki. Az elmúlt években úgy éreztem szépen lassan kiábrándulok a Forma 1-ből, de nem tehettem meg ezt a kedvenceimmel. Nekem akkor is ők a legjobbak, amikor az eredmények nem ezt mutatják. Nem dobok ki az ablakon 10 évnyi szurkolást, úgymond ennyivel tartozok!

Tavaly sikerült ennyi év után elcsípni Vettel-t. De még mindig nem ez következik. Azt hiszem egyértelmű az eddigiek alapján, mennyire vártam a pillanatot, hogy találkozzak vele. Viszont azt nem tudjátok, mennyi próbálkozás előzte meg azt a 2019 júliusi napot.

Évekig reménykedtem benne, hogy sikerül a Hungaroring közelében vagy a városban elkapni. Évekig szállodáztam (a szállodák előtt árgus szemekkel figyeltem feltűnik-e és oda tudok-e menni hozzá) sikertelenül, akár éjjel fél kettőig is vártam rá, hiába. Többször írtam a sajtósának, hátha segít.
Közben 2012-ben Németországban nyaraltunk Heppenheim környékén, ahol Sebastian született. Tudni kell, hogy ez egy gyönyörű kis város. Na én kiderítettem a háznak a címét, ahol felnőtt. Ezt nem mondom el hogyan, de a világ legegyszerűbb módszerével, mégsem hiszem, hogy másnak eszébe jutott. Ez a Német Nagydíj hetén volt, akkor a Hockenheimring-en volt, ami egy köpésre van Heppenheim-től. Így reménykedtem, hogy otthon lesz a hét elején. Ajándékkal is készültem, majd egy bátor mozdulattal becsöngettem. Vártam és vártam, majd a nagymamája nyitott ajtót. Nagyon aranyos volt, elrakta az ajándékomat, majd felment az emeletre. Néhány aláírt autogram kártyával tért vissza. Hihetetlen élmény volt! Hálás vagyok ezért. Vettel ugyan nem volt otthon, de jól sült el a dolog, célba ért az üzenet.
Itthon továbbra is próbálkoztam a Magyar Nagydíjaknál, nemrég még az apukájának is írtam levelet hátha.

Aztán megelégeltem a kudarcokat és olyan helyen próbálkoztam, ahol azelőtt még nem. (Ezt sem árulom el, de ez is nyilvánvaló, ha belegondolunk.) Azért az hozzátartozik, hogy első alkalommal ott sem jártam sikerrel. Majd másnap eljött az én szerencsenapon több, mint 11 év szurkolás után. Felfoghatatlan volt! Névre szólóan aláírta a sapkámat és sikerült az áhított közös kép. Beszélni nem tudtam vele érdemlegesen, de remélem ennek is eljön az ideje. Tényleg nem elégedetlenkedek, annyira boldog voltam, alig fogtam fel, aztán egy negyed órával később elsírtam magamat. Megküzdöttem ezért a képért, de megérte. Nem mondom, jobb lett volna ha nem kell ennyit várni rá, de maximálisan megérte a várakozás. 

Ha valakit csak a képernyőkről ismersz, akkor egy idő után akaratlanul is kialakítasz egy képet magadban az illetőről, a látottak, hallottak, olvasottak alapján. Évekig élsz egy hitben és csak reméled, hogy nem kell annyi év után csalódnod benne. Szerencsére ez nem történt meg, sőt igazolta azt, amit hittem. De volt olyan versenyző, akit csodáltam, majd olyan bunkó volt, hogy már nem is kellett a kép. Persze nekik is lehet rossz napjuk, de te arra a pillanatra vársz évek óta…

Hogy miért most írom le? Mert Vettel jövőre nem a Ferrarinál versenyez. Így szétbomlik az álomcsapatom, de örülök, hogy eljön a Scuderia-tól. Csak vergődik ott. Remélem jó csapathoz megy, nem is csak versenyképességileg hanem vezetőségileg is, ahol nem ilyen teszetoszák. Viszont különösen boldog vagyok, hogy tavaly sikerült Vettel-lel a találka, hiszen nem tudom mi lesz idén a korlátozások miatt. Elméletileg ugyan lesz zárt kapus verseny a Hungaroringen, lehet kettő is, tehát jönnek Budapestre, a városba, de attól még idén bonyolultabb helyzet. Ha meg ne adj Isten Vettel visszavonul (akár csak egy évre), akkor jövőre esélyem sem lesz (újra) találkozni vele. Így még jobban felértékelődött bennem a tavalyi találkozás, örülök, hogy a sarkamra álltam és ellentmondást nem tűrően elértem, amit akartam. 

Bízok benne, hogy lesz még mivel kiegészítenem ezt a kis történetet a jövőben! A tanulság, hogy tényleg nem szabad feladni az álmainkat és ne csak a sült galambra várjunk!

2020. március 29., vasárnap

F1 2020

Igazándiból engem nem túlságosan viselt meg, hogy csúszik a szezon (ha egyáltalán lesz). Nyilván már én is vártam, hogy elkezdődjön, mindig megvan a varázsa az Ausztrál Nagydíjnak. Régen még, mikor a tv nem közvetítette, néhány elvetemült társammal fennmaradtunk és a neten kerestünk élő videókat meg szöveges közvetítéseket az időmérő táblázat mellett. De jó is volt! Emlékszem a 2. szabadedzés 8-ig volt és nekem már tartott az általános iskolai rajz órám. Az egyik lány megírta a végeredményt, engem meg jól lecsesztek, amiért sutyiban telefonoztam. Persze mikor elmeséltem szünetben mi volt ez, akkor a tanárnő jót mosolygott és már nem is haragudott. Most már könnyebb, csak bekapcsoljuk a tv-t és ott van. 
Visszatérve elég undorító dolog volt, hogy a legeslegelső edzés előtt másfél órával sikerült csak nyilvánosságra hozniuk, hogy törlik az egész hétvégét. Érthető, de mondták volna csütörtökön! Ezt leszámítva, nem különösebben izgatott a dolog. Már nincsenek olyan nagy reményeim, nem akarok újra pofára esni a világbajnokság alakulását illetően.

Ma azonban a Forma 1-gyel álmodtam és rádöbbentett a lelkem mélyén mennyire hiányzik a száguldó cirkusz. Ezzel együtt nagyon remélem, hogy a 35. Magyar Nagydíj meg lesz rendezve! Mert azt bizony nagyon várom, az egész hétnek olyan pezsgése van és olyan adrenalin löketet ad, amit semmi más. Nagyon fájna, ha elmaradna.

Ez a kép 2017.07.29-én reggel 6:33-kor készült, sosem voltam még ilyen korán kint a Hungaroringen azelőtt. Alig volt ember a pálya területén. Akkor kezdtek készülődni a kajás bódésok, akkor jöttek a buszok a pályabírókkal és még a biztonságiak ellenőrizték a helyszínt. Már az furcsa volt, hogy a Nap a szemembe világít és nem hátulról süt rám. Különleges percek voltak ezek, amolyan vihar előtti csend. Egyszerre lesz úrrá az emberen a nyugalom és az izgatottság. 

Na most, az összes pálya így néz ki, azzal a különbséggel, hogy mindenki csak reménykedhet benne, hogy hamarosan újra megtelnek élettel - felbőgnek a motorok több százezer nézővel a lelátókon. Nagyon szeretném én is, hogy idén még legyenek futamok és, hogy legyen a Hungaroringen is augusztus elején. Nem minden évben szoktam kimenni a nagydíjra (erről korábban már beszéltem, hogy ettől még ugyanolyan lelkes vagyok és amennyire lehet kimaxolom a szurkolást), de most nagyon szeretnék a részese lenni. Bízok benne, hogy mához 4 hónap múlva már izgatottan indulhatok a belvárosba, hogy kivel sikerül találkoznom!