Az idei első

Rettenetesen sok idő telt el az utolsó verseny, október 15 óta. De teljes mértékben megérte kivárni!  Azok a hangok, azok az illatok, az egész hangulat már nagyon hiányzott. A kategóriák és azok versenyzői meg hab a tortán. A DTM az a kategória, amit nem nézek olyan rendszerességgel (értsd: Forma 1-ért képes vagyok programot lemondani, hogy megnézhessem, ennél túlélem, ha nem látom), de ha tudom megnézem és mindig követem a történéseket. No meg vannak ám itt is kedvencek. A Forma 3, ahogyan a többi utánpótlás-nevelő sorozat is, mindig izgalmas. Figyelni, hogy vajon kikből lesznek nagy versenyzők.

Nagyon-nagyon meleg volt délelőtt. De a pálya megközelítése és azon belüli járkálása gondtalanul ment. Jó volt újra belépni a paddockba, a kamionok, sátrak közé. Látni a különböző csapatokat, ahogyan dolgoznak. Nagyon szeretem ezt. Emellett nagyon tetszett, a boxok kialakítása, mindenki beláthat a “garázsajtó” mögé is. Nyilván a versenyek közben nem, de ezzel sokkal közelebb lehet kerülni egy csapathoz és annak működéséhez. Ilyenekre van szükség!

A Német Túraautó Bajnokság szerintem a mostani egyik legjobb sorozat. A versenyzők jó fejek, a versenyek izgalmasak és az ember részese tud lenni az eseményeknek. Legutóbb 4 évvel ezelőtt voltam kint ezen az eseményen - bár nem a DTM volt a fő oka, hanem a kisebb sorozatok. Akkor sikerült Glockot elkapni egy fotóra. Mindig messziről láttam és mire odafutottam pont belépett a motorhome-ba vagy a kamionba, boxba. Egyszer az egyik BMW-s lány észrevette, hogy csak pár pillanaton múlt és kihozott nekem egy aláírt autogram kártyát. Később egy újabb sprint után a az ajtóban álló biztonsági őr szólt neki és így sikerült Timoval a találka. Nagyon aranyosak voltak.

Abban az évben, 2014-ben vált kedvencemmé Mortara. Emlékszem, azon csütörtökön a városban sétálgatva - na jó Petrovra várva az egyik szállodánál - kijött 4-5 srác az egyik dunaparti hotelből. Mondom olyan ismerősek ezek a fiúk, tuti, hogy ismerem őket valahonnan, főleg az egyiket. Nagyon szimpatikusak voltak, ahogyan ott mókáztak. Aztán két nappal később jövök ki a lépcsőházból a Hungaroringen és egy giga nagy kamion oldalán azok az emberek arca virít, akiket én pár napja nem tudtam hova tenni. Címeres ökörnek éreztem magam, de örültem, hogy azért itt se vagyok teljesen elveszve. Összerakva a dolgokat, egyértelművé vált, Neki(k) is fogok szurkolni a hétvégén. Abban az évben az Audi a versenyzők képével ellátott kitűzőket osztogatott. Naná, hogy kellett egy! Sajnos Edoval, találkozni már nem sikerült. Az azt követő évben a sorozat nem jött a Hungaroringre, a későbbiekben meg nem tudtam kimenni. Pedig két éve nagyon akartam. Kitettem egy képet a kitűzővel, hogy nagyon szurkolok és meg is jött az elismerő like. Idén tudtam, ott kell lennem. Próbálkoztam időmérő után elcsípni. Nem sikerült. Azonban a verseny után végre igen! Elkészült a közös kép. Mutattam neki, hogy még mindig őrzőm a kitűzőt. Nagyon meglepődött, de fülig ért a szája. Még váltottunk egy fél mondatott, de sietett tovább. Boldogság!

Olyan jó, amikor ezek a találkozások ilyen jól sülnek el! Akkorát lehet csalódni emberekben, bár a többségre általában nem ez jellemző és nyilván függ az adott szituációtól is, de meg kell becsülni ezeket a szép pillanatokat.

Csak szombaton tudtam ott lenni, de az egész nagyon pozitív volt. Nagyon jól éreztem magam a sok tapasztalt versenyző (pl. Nico Müller) és a szárnyait próbálgató fiatal (pl. Sacha Fenestraz vagy Mick Schumacher) között. Sok életvidám srác. Emellett legendák, mint Gerhard Berger és más sorozatban szereplő versenyzők, mint Jerome d’Ambrosio.

Olyan visszajelzéseket kap az ember egy ilyen hétvége alatt, hogy nem lehet mindent elmondani, de egy életre megmaradnak. És az is biztos, hogy az embert hosszú időre feltölti. Ez már nagyon hiányzott. Ebben a közegben érzem, hogy otthon vagyok!